Tokaj – Tállya

A Tokaji a világ első zárt borvidéke 1737 óta, valamint 2002-től világörökségi védelem alatt áll. Természetes édes boros régióként ismerik, hiszen a különleges termőterület és a folyók mikroklímája lehetővé teszi, hogy a Botrytis cinerea (nemes penész) kialakuljon, a tokaji aszú mellett ugyanakkor évek óta a száraz birtok- és dűlőszelektált borok is emelik a borvidék ismertségét.

A borvidék északnyugati részén fekszik Tállya, amelynek gazdag történelme a XIII. századra nyúlik vissza. Különleges, változatos talajszerkezet jellemzi a település dűlőit, a tokaji régió települései közül pedig itt található a legtöbb történelmi első osztályú besorolású dűlő. A viszonylag szeles, hűvösebb klímának köszönhető, hogy kevesebb a betegség, és az itt készülő borok magasabb savtartalommal bírnak. A furmint-, hárslevelű- és sárgamuskotály-ültetvényeinken a középmagas kordonos és a hagyományos bakművelésű tőkék váltakoznak, a régi, 70 éves szőlőktől egészen az új, fiatal telepítésekig. 

Zsadányi dűlők

Báthory – Bátorka

A dűlő története a híres Thurzó családdal kezdődött, a nevét azonban ecsedi Báthory András országbíró után kapta, aki visszaszerezte az örökségét, a tállyai szőlőket Lőcse városától. Későbbi tulajdonosai között említhetjük Zrínyi Ilonát, Rákóczi Juliannát és magát II. Rákóczi Ferencet is. A Rákóczi-szabadságharc leverése után a dűlő továbbra is a regéci uradalom szőlője maradt, de tulajdonosai már a Trautsonok lettek. Őket további osztrák és német származású arisztokrata családok követték a 20. század közepéig. A ma ismert Bátorka elnevezést a II. világháborút követően kapta, a kommunista rendszer alatt, így akarták a hatóságok feledtetni a történelmi Báthory nevet. 

Borkút

Tállya egyik kevésbé ismert és kevésbé dokumentált múlttal rendelkező dűlője, amely a szőlőterület közelében fakadó időszakos forrásról kapta nevét. Első említése 1644-ből származik, ekkor a Rákóczi család tulajdonába tartozó Regéc-tállyai uradalom majorsági szőlőterülete volt, amelyet maga Tállya mezőváros önkormányzata művelt napszámban.

Az alapkőzet riolittufa szemcsés málladéka, kisebb részben andezit is előfordul. A talaj főként agyagbemosódásos barna erdőtalaj, mely jelentős mennyiségű kőzettörmeléket tartalmaz. Az átlagos lejtésű, leginkább délnyugati kitettségű dűlő közepesen meleg területként jellemezhető.

Csatorna – Csatornya

Ez a dűlő is a kevésbé ismertek közé tartozik, nevét a 17. században kapta, a közvetlen közelében húzódó csapadékelvezető árokról. A dűlő első említése 1670-ből származik: a Wesselényi-öszeesküvésben részt vevő Gyulaffy László Csatornán lévő területeit is elkobozta az udvar. Később nyomott áron adott túl rajta, ekkor több nemesi család is birtokot szerzett itt. A 20. század közepéig a Csatornán/Csatornyán leginkább tehetősebb birtokosok szőlői álltak. A Vécsey grófok, Meskó bárók, Jeney és Kurz nemesi családok leszármazottai, illetve örökösei voltak a legjelentősebb tulajdonosai a Csatornán fekvő szőlőterületeknek.

Az alapkőzete riolittufa, ami elsősorban kőzetlisztként jelenik meg, a talaj nagyobb részt erdőterületek lejtőhordaléka és agyagbemosódásos barna erdőtalaj. Átlagos dőlésszögű, főként déli kitettségű dűlő. Hűvösebb karakterű, szeles terület, ami a szőlő egyenletes érését segíti, egyedi karakterű borok születnek innen.

Dongó

Nevét a Zemplén vármegyei Donghó köznemesi család után kapta, akik a 15. század második felében már a dűlő tulajdonosai voltak. Első írásos említése az 1561-es birtokösszeírás alkalmával történt, ekkor a tállyai váruradalom majorsági szőlőterülete volt vinea Dongho formában. Jelentős birtokai voltak itt a Báthory családnak a 17. század elejéig, azt követően a királyi udvar tulajdonába kerültek a területeik. II. Rákóczi Ferenc utasítására 1707-ben összeírták a tokaj-hegyaljai szőlőbirtokokat, így pontosan ismerjük az akkori tulajdonosokat. A Rákóczi-szabadságharcot követően számos birtok cserélt gazdát, azonban a legjelentősebb a leleszi prépostság és a Dessewffy család, akik egészen a 20. század közepéig meghatározó birtokosok maradtak a Dongón.

Az alapkőzet helyben aprózódott, durva szemcsés és kőzetliszt formájú riolittufa, a talaj főként köves-földes kopár, mely jelentős mennyiségű kőzettörmeléket tartalmaz. A dél-délnyugati kitettségű dűlő vízmegtartó képessége alacsonyabb.

Görbe

Viszonylag késői dokumentálású szőlőhegy, első ismert említése 1644-ben történt mint a Regéc-tállyai uradalom majorsági szőlője, rajtuk kívül csupán Bártfa szabad királyi városa birtokolt egy tekintélyes parcellát a Görbén. A Rákóczi-szabadságharc végéig nem voltak itt jelentősebb magánbirtokosok. Egyetlen kivétel Bártfa városa volt, az ő területüket 1674-ben I. Rákóczi Ferenc (1642−1676) fejedelem örökjogon felszabadította a tizedfizetés kötelezettsége alól. A szabadságharc után a város eladta a területeit, ezután a Trautsonokhoz, majd a Balogh és Mudrány főnemesi családokhoz került, majd öröklés folytán a református egyházé lett, egészen a 20. század közepéig.

Az alapkőzet riolittufa durva szemcsés málladéka, riolittufa kőzetlisztje és agyag változó arányú elegye, míg a talaj főként erdőterületek lejtőhordaléka. Jellemzően jó vízháztartású, főként déli kitettségű dűlő.

Hasznos

Eredetileg a tállyai váruradalom szőlője volt, melyet 1459-től a Szapolyaiak birtokoltak. Nevének eredete a termékenységet jelölő haszon szóra vezethető vissza, azaz régóta kiváló termőhelyként tartják számon. Első konkrét említése 1467-ből való, egy adásvételi szerződés részeként. A középkorban felaprózódott, ekkor találkozhatunk a Kis-Hasznos és a Nagy-Hasznos elnevezésekkel is. 1522-ben Szathmáry György esztergomi érsek és bíboros a családja Hasznoson található szőlőterületeit Kassa városra hagyta, így jött létre a ma ismert Kassai-Hasznos dűlő Tállyán. Ezt a két nagy szőlőterületet ráadásul a környék akkori földesurai, a Szapolyaiak felszabadították a tized befizetésének kötelezettsége alól.
Az 1702 és 1707 közötti birtokösszeírások már a Hasznoson belül megkülönböztettek Kis-, Nagy-, Kassai-, Görbe-Hasznos és Hasznos-tető nevű részeket is. A 19. század második felétől kezdve egyre jelentősebb volt itt a polgárosodó zsidóság jelenléte. A II. világháború végéig a Dessewffy főnemesi család és leszármazottai, illetve örökösei birtokolták a dűlő jelentős részét.

Az alapkőzet a riolittufa durva szemcsés málladéka, de andezit és kvarcit is megjelenik, a talaj erdőterületek lejtőhordaléka, és köves-földes kopárokat is találunk. Jó vízháztartású dűlő, ahol a mélyebb talajrétegekben jelentős a mésztartalom is.

Patócs

Nevét ugyancsak az első birtokos után kapta, a kassai Patócs család a 16. században tett szert szőlőbirtokra Tállya határában. Első írásos említése az 1622-es kamarai összeíráskor történt, ekkor majorsági szőlőként említették Patocz formában. 1635-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a Faygel (Feigel) és Szegedy családok szőlőit felszabadította a tizedfizetés kötelezettsége alól, azaz birtokaik szabad szőlőkké váltak. A Wesselényi-összeesküvés bukásával e két család elvesztette itt területeit, ugyanígy járt a Hányi család később, a Thököly-mozgalomban való érintettség miatt. A Rákóczi-szabadságharc után a Patócs tovább aprózódott, ekkortól kezdve különböztettek meg a helybéliek Kis- és Nagy-Patócsot.

Az alapkőzet helyben aprózódott riolittufa és löszös üledék, a talaj főként köves-kopár, helyenként erdőterületek lejtőhordalékával. Magasabb mésztartalmú dűlő, mely a pH-értékből is jól látszik. A vízháztartása nem kiemelkedő, emiatt a szőlő növekedése kis mértékben korlátozott.

Sasalja

Eredetileg a történelmi tállyai Palota-dűlő része volt, első közvetett említése az 1459. évre tehető, amikor I. Mátyás király a Szapolyai családnak adományozza minden ingóságával és településeivel együtt a tállyai és a tokaji váruradalmakat. Nevét minden valószínűség szerint a kassai német, de latinosan írt Sas (ejtsd: Szász) nevű polgár családtól kapta a 16. században. A Sasalja elnevezés az 1620-as évektől jelent meg, de a két terület egy és ugyanaz volt. A névadó Sas család kihalásával, a 17. század elején a szőlőterület királyi birtok lett, nem sokkal később az udvar a Tatay nemesi családnak adományozott egy jelentős kiterjedésű parcellát. Első írásos említésekor 1622-ben Alaghy Menyhért országbíró és főúr, Zemplén vármegye főispánja felszabadította a Palota-szőlőhegyen fekvő Sasalja szőlőiben fekvő Tatay György birtokát örökre a tizedfizetés alól, azaz szőlőbirtokai úgynevezett szabad szőlővé váltak. 1644-ben Tatay felségárulás miatt kegyvesztett lett, birtokait elkobozták, majd nem sokkal később a Rákóczi családnak adományozták. A Rákóczi-szabadságharc után az uradalmi szőlők a Trautsonok birtokába kerültek. Később öröklés és vásárlás útján az Orczy, Szirmay és Vay főúri családok szereztek birtokot a Sasalján, melyeket a 20. század közepéig meg is tartottak.

Az alapkőzet riolittufa durva szemcsés málladéka, melyet helyenként andezit is gazdagít, a talaj köves-földes kopár, valamint barna erdőtalaj. Meleg mezoklímájú dűlő, emiatt a rügyfakadás és az érés is korábban indul.

Tökösmál

Ez a dűlő Tokaj-Hegyalja legnagyobb múltú szőlőtermő helyei közé tartozik, nevét az Abaúj vármegyei Thekes/Tekes/Thekus nemzetség után kapta, akiknek birtokai a Kassától délre fekvő Hernád menti településeken voltak találhatók. Ők a 14. század első felében érkezhettek Tállya környékére, a család kihalása után a Debreyeké lett birtokuk. Később a Hunyadiak vásárolták meg, majd 1459-ben I. Mátyás király eladományozta a Szapolyai családnak, a Tökösmál ekkor már a tállyai uradalom részét képezte. 1461-1462-ben az oszmán-török csapatok komoly pusztítást végeztek a Kelet-Szerémségben, ezért számos vincellér család a mai Abaújszántón, Mádon, Rátkán és Tállyán telepedett le, majd folytatta a tállyai uradalom területén a szőlészeti-borászati tevékenységet, magukkal hozva a fejlettebb technológiákat. Először a kassai és a bártfai kereskedők, majd maga a város igyekezett szőlőterületeket vásárolni. Ennek köszönheti a Tökösmál az első konkrét említését, Thwkwsmal írott formában, egy 1481-ben meghiúsult adásvétel kapcsán. A mohácsi vészt követő időkből egészen 1617-ig kevés adat maradt fenn a Tökösmál birtoklásáról. Az 1635-ös birtokösszeírás pontosabb képet ad a tulajdonosokról, ekkor jelenik meg először a Rákóczi család itt. A Wesselényi-összeesküvés bukása után történt jelentős változás a tulajdonosok körében, egy 1686-ban készült dokumentumban szerepel a ma ismert formájában először a dűlő. A Rákóczi-szabadságharc után a család birtokait elkobozták, később az udvarhoz hű nemesi családoknak adták. Ekkor a Szirmayak szerezték meg a Rákóczi földesúri szőlők nagyobb hányadát. Az 1783-as összeírás szerint a Tökösmálon elsősorban a főnemesség, a vármegyei elit, valamint a módos városi polgárok birtokoltak szőlőket. A 19. század második felében pedig a meggazdagodó zsidó nagypolgárság jutott jelentékeny szőlőkhöz a Tökösmálon. Ez a birtokosi szerkezet gyakorlatilag az 1945. évet követő államosításokig fennmaradt.

Az alapkőzet riolittufa durva szemcsés málladéka, de a dűlőben kis részben pleisztocén üledék is megjelenik. A talaj főként agyagbemosódásos, valamint barna erdőtalaj. A főként délnyugati fekvésű dűlő az átlagosnál melegebb klímájú, viszont a vízháztartása nem kiemelkedő.

Bohomáj

Nevének eredete a mai napig nem tisztázott, vélhetően a Bochom/Boch nevű birtokos felvidéki (szász) polgári családról kapta a nevét. Első közvetlen említése 1670-ben történt, ekkor Bocskai István főispán szőlőjeként jegyezték fel. A Wesselényi-összeesküvésben való tevékeny közreműködése miatt birtokait elkobozták, az 1679-es összeíráskor pedig már II. Rákóczi Ferenc és I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelem volt itt a legjelentősebb birtokos. A Rákóczi-szabadságharc bukása után, a 18. század közepére a Máriássy és Szathmáry főúri családok lettek a szőlőhegy legnagyobb birtokosai, ezen túlmenően a birtokosok között találjuk Kassa szabad királyi városát is.